A munkácsi vár ostromának, s Zrínyi Ilona hősies kitartásának története.
/Zrínyi Ilona a várfalon/
A munkácsi vár Kárpátalja legismertebb történelmi emléke, s az ott élő 200.000 lelket számláló magyarság egyik vigyázó jelképe. A vár a Latorca-folyó partján, a 90 m magas kúphegy tetején áll, és uralja a Vereckei-hágó kijáratát. Először 1573-ban került a Rákóczi-család birtokába, majd Bethlen Gábor halála után I. Rákóczi Györgyé lett. Thököly Imre a fejedelemasszonnyal kötött házasság után a vár rendbetételéhez fogott. A várfalak, bástyák omladozó részeit kicserélte, új tetőket készíttetett. A kutakat, csatornákat kitisztíttatta. A vár körül futó árkot mélyebbre ásatta, hogy az erődítmény vízellátását a Latorcából jól megoldhassa. Utasítást adott a sánc magasítására, a töltés megerősítésére is. A várat mocsár, a Latorca vize (vizesárok) és a meredek sziklahegy védte. Rohammal bevehetetlen volt. /Munkács/
Az 1685-ös év Thököly bukásának az éve. Kurucai szinte minden erősségüket elvesztették, őt pedig a török fogságba ejtette. Zrínyi Ilona ekkor igazi vezéregyéniségként lépett föl. Utasításokat adott a kapitányoknak, személyesen ellenőrizte a várakat. A hidak mellé őrséget állított, s parancsba adta, hogy ha nem tudják megvédeni, rombolják le, égessék fel azokat. A császáriak túlerője azonban felmorzsolta az ellenállást. Eperjes, Ónod, Patak, Tokaj, Kálló, Kassa labanc kézre került. November elején Regéc várát is feladták a védők. Regéc és Patak parancsnokai kikötötték, hogy uraiknak, a kiskorú Rákóczi árváknak e várakhoz tartozó összes javait vegyék lajstromba, hogy azok megmaradjanak az ő tulajdonukban. A királyi kincstár átvette az uradalmakat, s a pataki és regéci várban őrzött Rákóczi kincseket, melyeknek értéke II. Rákóczi Ferenc szerint 3 millió Ft volt. E kincseket Kassára, Körmöcbányára küldték a pénzverdébe. Az árváknak erről nyugtát állított ki a kincstár, de később ezeket nem váltotta be. Rengeteg műkincs pusztult így el, sok érték pedig Bécsbe került. A várvédők követelték továbbá, hogy Regéc várába ne helyezzenek császári őrséget, és hogy a vár népe szabadon elvonulva követhesse a fejedelemasszonyt és gyermekeit. Ezután már csak egyedül Munkács és Zrínyi Ilona dacolt a Habsburgok hatalmával.
/A munkácsi vár/
Amint közeledtek a császári katonák Munkácshoz, jöttek a környék kárpát-ukrán parasztjai is a várba (mesteremberek, parasztok, parasztasszonyok) és ezzel növelték a védők számát. 12 zászlóalj gyalogos, 2 század karabélyos, 3 lovasszázad, dragonyosok, tüzérek alkották a védők seregét. A fejedelemasszony gondoskodott a készletekről, feltöltötte élelmiszerrel a raktárát, biztosította a vízellátást, előkészített mindent a várható ostromra.
Novemberben Caprara kiadta a hadiparancsot: vegyék körül Munkácsot. Felszólította Zrínyi Ilonát, adja fel a várat. Ő így válaszolt erre: „[…] Azt írja Exelenciád, hogy Munkács várát, az egyetlent, amely tartja még magát, kegyetlen erőtétellel és fegyverrel fogja elfoglalni tőlem. A várat fejedelmi magzataim számára nekem, az anyjuknak kell megvédelmeznem, mert a gyermekek minden fegyver viselésére alkalmatlanok.” A vár ostromának parancsnoka Caraffa lett. A várhegy körül sáncokat építettek, ahová ágyúkat helyeztek el. A legerősebb ágyúállásokat a huszárvárral szemben állították fel, mert az védte a vár kapuját. November végén elkezdték lőni a várat. Az őrség a várból gyakran kitört az ostromlókra. 1686. február 4-én 115 labanc zsoldost és 7 kapitányt megöltek, 14 más fegyverest pedig fogságba ejtettek. A természet is az ostromlók ellen dolgozott. Az enyhe tél miatt a katonák majd belefulladtak a sárba. A császáriak teljesen körbezárták a várat, mégsem tudták megakadályozni a hírvivők ki-be járkálását. Még Thökölyhez is eljutottak a levelek, aki közben kiszabadult a török fogságból, s azzal biztatta feleségét, hogy már gyűjti a sereget Munkács felmentéséhez. A töröktől próbált segítséget kérni. „Az nagy Istenért, az hatalmas császárunk atnaméjáért adjon Nagyságod hamarább segítséget, az mely útra tudom mehessek közelebb Munkácshoz.” A török segített is volna, ha lett volna mivel, ekkor ugyanis már készültek Buda védelmére. A töröknek minden erejét ide kellett összpontosítania.
Zrínyi Ilona ellenállása rendkívüli rokonszenvet váltott ki a nyugati közvéleményben. A párizsi Gazette című újság beszámolt az ostrom pillanatairól. 1686. február 1-én pl. ezt írta: „Ragozzi hercegnő változatlan eltökéltséggel akar továbbra is védekezni az elégedetlenek olyan vezetőivel együtt, akiknek nagy tekintélye van a helyőrség előtt, és akik annál is inkább el vannak szánva az erőteljes védekezésre, mivel az erősségben helyezték el minden értéküket.”
Caraffa nem boldogult az ostrommal, ezért március 8-án Caprara vonult ide újabb hadakkal. Ismételten felszólította Zrínyi Ilonát a vár feladására, aki ismételten elutasította, s így válaszolt: „Én, mint Rákóczi fejedelem árváinak anyja, vontam meg magamat gyermekeimmel ezeknek várában, amelyet mint örökségüket, köteles vagyok számukra megoltalmazni, ha megtámadtatik. Sem én, sem kiskorú ártatlan gyermekeim nem vétettünk semmit a császárnak, miért foglalják el mégis várainkat egymás után? Én nem ellenségeskedem senkivel, de a bántóknak ellenállok, s ha a császár fegyvereit egy nő és gyönge árvák ellen fogják fordítani: nem hiszem, hogy az ilyentén harc akár őfelségének, akár tábornokainak valami nagy dicsőségére válnék! Kéretem tehát a tábornagy urat: szűnjék meg háborgatni Munkácsot, ha pedig a kérelemre nem hallgat, hát tudja meg, hogy engemet, bár gyönge asszonyt, sem többi várainak elveszte, sem az ostrom félelme nem képes arra kényszeríteni, hogy megfeledkezzem arról, amivel gyermekeimnek tartozom.”
Ezután Caprara szorosabbra vonta a vár körül az ostromgyűrűt és minden oldalról lövetni kezdte. Zrínyi Ilonát ez sem rettentette vissza. Március 15-én kitűzte a vár ormaira és a palánkra a vörös lobogót, és minden bástyáról leadatott egy-egy ágyúlövést az ellenállás jeleként. Buzdító beszédet tartott az őrségnek, mire azok megesküdtek, hogy halálukig küzdenek. „Maga is Thökölyné a bástyákra kimegyen és a kisütögető ágyúkot maga igazgatja, arányozza s sütögeti vala ki, mely cselekedetivel a vitézlő népnek nagy szívet adott, szégyelvén, hogy amaz asszony lévén, oly bátran viselné magát, ők férfiak megijednének a némettől. Nem is lesz vala könnyen a várnak megvétele […]” Az ő elszánt, hősies magatartása bátorította katonáit.
Nagy figyelmet fordított a sebesültek ellátására is – kötözött, vigasztalta a sérülteket, gyógyszereket főzött a várbeli asszonyokkal. Az őrség ellátása az asszonyok dolga volt. Részt vettek a védelem munkájában is. A tüzes gránátokat nedves marhabőrökkel oltották el. Kora hajnaltól késő estig lőtték a várat. Először 60 és 120 fontos golyókkal, később már 170-190 fontos bombákkal. Főleg a huszártornyot és a fejedelmi család lakótornyait célozták. Caprara a várárok vizének leeresztésével is megpróbálkozott, de a védők betömték a rést. Végül április 28-án Caprara – a lovasságot gróf Terzy Guidó ezredes parancsnoksága alatt hátrahagyva és ezzel az ostromzárat fenntartva – elvonult Munkács alól. Dobay Zsigmond, aki személyesen átélte a vár ostromát, így írt erről naplójában: „Az Úr-Isten ő szent fölsége könyörülvén rajtunk, ingyen való kegyelmébűl: reménségünk kívül, vérünket szomjúhozó, felfuvalkodott, kevély ellenséginktül minket megmentett, midőn éjjeli-nappali kézszárig való bumbiknak s egyéb sokféle tüzes szerszámoknak s köveknek hányása, úgy négy ágyúibul is, hol az palánkhoz, hol penig a várnak bástyáihoz szüntelen való lövése után az ellenség azon éjjel az sáncait s derék bateriáját meggyújtván […] a vár alól elment, csak a lovassát szokott strázsáló helyén itt hadta. Mely stricta obsidio (szoros ostrom) kezdődött a 12. martij, uscene ad 28. Aprilis, tészen hat hetet s öt napot, mely obsidió alatt bumbi miatt hat ember holt meg, apró puskák miatt, ellenkezésekbe öt, ágyúgolyóbis miatt egy leányka: az 12-től tészen; sebben is mindazonáltal circiter annyian estek.”
Munkács védelme országos jelentőségűvé növekedett, a haza védelmének, a megtámadottak kitartásának példája lett. Közvéleményt formáló erkölcsi tőkévé vált a védők tette. Munkácsért egész Európa izgult, s ezzel Zrínyi Ilona nemzetközi jelentőségűvé emelte Munkács ügyét. Krakkótól Párizsig könnyeztek és megbotránkoztak a királyi udvarok. Hősnőnek nevezték őt, aki egész Európa csodálatát kivívta. A francia uralkodó ékszereket ajándékozott „Európa legbátrabb asszonyának”, bár érdemi segítségre nagyobb szüksége lett volna.
/Francia röplap Zrínyi Ilonáról/
Lotharingiai Károly udvari papja, bár bátornak tartotta a fejedelemasszonyt, de úgy vélte, kilátástalan a helyzete, nincs értelme a harcának. El kellene fogadnia a császár által ajánlott kegyességet, hiszen semmi esély arra, hogy Thököly szerencséje újra föléled. Szerinte Zrínyi Ilona makacs és bizalmatlan, s ezt a császár megbosszulja majd. „Ezen hölgynek ellenállása kétségkívül föltünő példája leszen a mi századunkban a bűn öntudata és a büntetéstől való félelem által sújtott istentelenségnek.”
Caprara ugyan elvonult, s kissé fellélegezhettek a védők, de tudták, hogy ez csupán átmeneti állapot. Az ostromzár továbbra is fennállt. A várőrség fegyverekkel biztosította a mezei munkák elvégzését, a termények betakarítását. Az ostrom szüneteltetése közben Zrínyi Ilona életet adott Thököly gyermekének, de a gyermek feltehetően halva született, vagy csak néhány órát élt. Bámulatra méltó, hogy Zrínyi Ilona ilyen állapotban is tudta a vár védelmét irányítani. Bár Caprara elvonult, a harc kisebb csatározásokkal tovább folytatódott. A fejedelemasszony bízott abban, hogy Thököly a segítségére siet. Thököly megpróbált Erdélyen keresztül Munkácsra jutni, de Apafi nem adott neki segítséget, így kénytelen volt visszahúzódni a császáriak elől. A Porta sem tudott támogatást nyújtani, viszont athnámét küldött Zrínyi Ilonának, ami értéktelen volt ugyan, de nagyon meglepő, hiszen még nem fordult elő, hogy egy nő kapjon ilyen védlevelet a szultántól. 1686 szeptemberében Buda elveszett a törökök számára, Munkácson pedig készülődtek a következő ostromra.
Zrínyi Ilona nemcsak az ellenállást szervezte meg, hanem a diplomáciai akciókat is, melyekkel Munkácsot meg akarta tartani. 1686. november 4-én követeket (Absolon Dánielt és Dobay Zsigmondot) küldött a lengyel uralkodóhoz azzal a céllal, hogy lengyel közvetítéssel megnyerje XIV. Lajost, érje el a császárnál, hogy a küszöbön álló változtatásokat illetően a magyarság érdekeit is figyelembe vegyék. A lengyel királyné a Báthoryak révén rokona volt a Rákócziaknak. A királyné még pénzt is kölcsönzött a fejedelemasszonynak. Zrínyi Ilona ékszerei egy részét elzálogosította, s ebből élelmiszert, lőszert vásárolt, és kifizette a katonái zsoldját.
A császáriak azzal vádolták a lengyel és francia uralkodót, hogy Munkácsot pénzzel, fegyverekkel támogatták. Fennmaradt ugyan Zrínyi Ilona és a lengyelországi francia követ levelezése, de abból csak az derül ki, hogy a fejedelemasszony kéri a követet, legyen emberei segítségére abban, hogy az ékszerekből vásárolni tudjanak. A vár védelmének költségeit Zrínyi Ilona fedezte.
1686. július 17-én gróf Terzy Guidó azt írta a szepesi kamara adminisztrátorának, hogy meg kell akadályozni a munkácsiakat abban, hogy a termést betakarítsák, ill. fel kell gyújtani a gabonakerszteket. A gabona elpusztítására egész Felső-Magyarországon volt példa. A császáriak megakadályozták az aratást, a kereskedelmet. Nem törődtek azzal, hogy így a parasztok nem tudják kifizetni az adót. Emiatt Kassán a kereskedők megtámadták a császári kamara tisztjét, Eperjesen pedig nyíltan megtagadták az adófizetést.
Az év végén újra előtérbe került Munkács kérdése. Novemberben Caraffa lett Felső-Magyarország főparancsnoka. Zrínyi Ilona próbált engedményeket kicsikarni a németektől és fegyvernyugvást kért a császártól, aki ezt elutasította. Az egyik francia újság – a Mercure historique et politique – ezt írta erről: „ Ha a törökök nem volnának arra kényszerítve […], hogy békét kérjenek, más volna a helyzet. Akkor politikus dolog lenne megfosztani az ellenséget […] lehetséges szövetségeseiktől. De miért kelljen félni ma egy rebellis vezértől, amikor azok, akik támogatják, maguk sincsenek jobb helyzetben, mint ő? Példát akarnak statuálni mindazok előtt, akik hajlandók lennének utánozni engedetlenségét, és nem ezt az utat járnák akkor, ha külön szerződést kötnének vele. Éppen ezért csodálkozni kell, hogy annyi hitszegés után felesége még kegyelmet remél.” (1687. február)
Caraffa ismételten felszólította a fejedelemasszonyt, adja fel a várat, de ő újra elutasította. Munkácsot ismét ostromgyűrűbe fogták, de most rosszabb volt a helyzet, mint korábban, mert a védők nem tudtak kimozdulni a várból. (Levelet azért sikerült kijuttatni.) Caraffa 1687 elején egy koholt összeesküvésről tájékoztatta az uralkodót, hogy jogalapot szerezzen a Thökölyvel rokonszenvező felső-magyarországi nemesek és polgárok perbe fogásához. Több gazdag polgárt börtönbe záratott. Rendkívüli bíróságot hívatott össze Eperjesen. Az elfogottak elleni vádpontok közül a legfőbbek: Leveleztek az ostromzárral körülvett Munkács védőivel; Pénzt hiteleztek Zrínyi Ilonának; Gyanús üzeneteket közvetítettek; Az eperjesi vésztörvényszék 21 halálos ítéletet hozott. A kivégzettek mind nagyon gazdagok voltak. A további letartóztatásoknak az októberben összehívott pozsonyi országgyűlés vetett véget.
Munkács 1687-es védelméről nem tudósít Dobay Zsigmond. Annyit tudunk, hogy Zrínyi Ilona december 8-án írt egy levelet Béthune márkinak arról, hogy ha a francia király nem segít, kénytelen az ellenséggel egyezkedni. Írt a lengyel királynak is, melyben gyermekei számára kért védelmet. „Az ellenség, mint kegyelmed tudja, el akar engem és gyermekeimet pusztítani… Mint anyának, kötelességem gyermekeim biztonságáról gondoskodni.” Kérte a követet közölje vele, hogy biztonságban lennének-e ott gyermekei, mert ő nem gondol arra, hogy a várat feladja. „Hitem, férjemnek adott szavam a vár megőrzése nem engedik, hogy elmenjek.”
1687 októberére már nehéz helyzetbe kerültek a védők. Elfogyott a lőszer, s a várban fellelhető fémeket olvasztották be puskagolyónak. Minden tartalékuk kimerült, s kezdett feszültté válni a légkör. Tudomásul kellett venniük, hogy sehonnan sem várhatnak segítséget, s nincs más út, mint feladni a várat. II. Rákóczi Ferenc szerint árulás miatt veszett el Munkács. Thököly ugyanis rejtjeles levelet küldött anyjának, melyben megkérte, hogy küldje el követét Rómába és tudassa a pápával, hogy ő (Thököly) kész áttérni a katolikus hitre, ha a pápa rendbe hozza az ügyeit a császárnál. A levelet Absolon Dániel fordította le, s tudatta tartalmát a vár főkapitányával, Radics Andrással. Ők ketten elhatározták, hogy inkább feladják a várat, s ez ügyben felvették a kapcsolatot Caraffával. Pazarolni kezdték a lőszert, az élelmet, s hamarosan kifogytak mindenből. Zrínyi Ilona ezért kénytelen volt feladni a várat. (?)
Megkezdődött az alkudozás a vár átadását illetően. Caraffa levelet írt a fejedelemasszonynak, hogy bízza sorsát a császár kegyére „nehogy a fényes Rákóczi-ház fejedelmi magzatainak inkább mostohája, mintsem valódi édesanyjok legyen.” Ő azonban nem legyőzöttként, hanem egyenrangú félként akart tárgyalni. 1688. január 15-én küldte el Caraffa a végső megállapodást, melyet Zrínyi Ilona könnyezve írt alá.
A várfeladást a történettudomány nem tekinti árulás következményének, hiszen elkerülhetetlen volt. A bécsi udvar Thökölyt „polgári halottnak”, azaz minden kegyelmet elvesztett lázadónak deklarálta. Zrínyi Ilonát így mindenféle vele való érintkezéstől eltiltották. Sok egykorú forrás utal arra, hogy az erdélyi és magyarországi kortársak többsége a visszafoglaló háborúk idején a török szövetségben harcoló kurucok küzdelmeit – köztük Munkács védelmét – nem tekintették a nemzeti ügy elárulásának. Kevesen örültek az országban Munkács elestének. Ezzel ugyanis elbukott a felső-magyarországi kuruc fejedelemség védőbástyája, és megnyílt az út a Habsburg uralom előtt Erdély felé.
/Zrínyi Ilona emléktáblája a munkácsi várban/
Zrínyi Ilona tette példaértékű volt. Ellenállni a nyugati mintára szervezett császári csapatoknak olyan teljesítmény, melyet mindenki csodált. A harc ugyan végül a császár javára dőlt el, de mégsem őt tartották hősnek. A Mercure historique et politique újságírója nagyon szépen összefoglalta ezt cikkében: „Ha a régi rómaiak idejében lennénk, nem kétséges, hogy a császárnak nagy diadalmenetet szavaznának meg mindazokért a hódításokért, amelyeket ellenségeivel szemben elért… De miután ma felvilágosultabb szellemű században élünk és olyanban, amelyben az egy kiműveltebb, azt kell hinnünk, hogy Ragotzki hercegnő megérkezésekor Bécsbe nem annyira a császárnak, mint ennek a nemes lelkű nőnek lehetne diadalmenete. És valóban nem kell-e csodálattal tekinteni egy olyan személyre, akiről tudjuk, hogy négy teljes éven keresztül a legnagyobb embereket is meghazudtoló bátorsággal, minden erejével szembeszállt a balszerencsével? Látta, mint fosztották meg a tróntól, amelyre elhivatott, és olyan végső szükségbe jut, amelybe csak nő kerülhet, hiszen férjét bilincsbe verték és készek voltak arra, hogy feláldozzák ellenségei gyűlöletének. Alig, hogy férje ebből a veszedelemből megszabadult, végtelen sok másba esett. Különböző harcokat kellett vívnia anélkül, hogy bárki is segítette volna őt. Mindig egyedül volt ezernyi áruló közt, míg a maga részéről, ha nem is volt mindig ilyen fenyegető veszélyben, sokat nem tehetett. Mióta tartotta körülzárva a várat egy hatalmas sereg? Milyen fenyegetéseket nem mondtak el, hogy hódolásra kényszerítsék? A segítség minden reménye nélkül nem bátorította-e a többieket, hogy védekezzenek? Nemcsak az ellenség ellen kellett harcolnia, hanem küzdenie kellett az éhség és sok más viszontagság ellen is, amely elválaszthatatlan a hosszú védekezéstől. Minden ékszerét zálogba tette, hogy ellássa az őrséget, és amikor végül is megadta magát, ezt azért tette, mert, amint közönségesen mondjuk, már nem volt mihez folyamodnia. Ezek után vajon nincs-e igazam, ha azt mondom, hogy ha valaki, akkor most ez a hercegnő az, aki diadalmaskodik, mert ezerszer nagyobb dicsőség megőrizni bátorságunkat az olyan balszerencsében, mint amilyenről beszéltem, mint csatákat nyerni, és várakat elfoglalni. (1688)” Idézetek forrásai:
Történelmi Tár (1881; 1886. évfolyam); Kiadja: Magyar Történelmi Társulat, Bp. R. VÁRKONYI ÁGNES: A fejedelem gyermekkora; Móra Ferenc Könyvkiadó.1989. Cserei Mihály: Erdély históriája 1661-1711; Európa Könyvkiadó, Bp. 1983. 203. Magyar Passio 1608-1711. Szerk. NAGY GÁBOR; Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. KÖPECZI BÉLA: „Magyarország a kereszténység ellensége” (A Thököly-felkelés az európai közvéleményben); Akadémia Kiadó. Bp. 1976.
